Nézd, milyen szép a hátam!

A minap egy remek koncerten jártam a helyi arénában, ahol is egy már többször megtapasztalt, így már-már feltűnő jelenséggel szembesültem ismét. A küzdőtér hátsó részén, oldalt állt egy kb 6-8 méteres sörpult, jófajta kolbásszal és csapolt sörökkel: 4-5 fő szolgálta ki a szomjas rockereket, mint rendesen. Be is álltam a közeli sorba, akár egy kultúr ember. A pultnál már csak egy ember áll előttem, türelmesen várjuk a kislányt, mire egy 40-es helyi hülye lazán beáll az előttem álló mellé a pulthoz és bekönyököl, mint következő vendég. Szinte látom magam előtt a gondolatait: „milyen jó fejek, hogy hagytak nekem egy üres helyet a pultnál, minek állnak ezek itt, nem is értem. De le is szarom, suldigung”. Előttem lévő fella nézegeti a csávót, furcsállja, nem szól semmit. Nekem hirtelen Hulk-szerű átalakulás megy végbe az ereimben: vazze, ezt én ledarálom, mint nagymama a mákot!!! Igen ám, csak hogy sviccer düjcs-ben továbbra is ott vagyok, ahol 1,5 éve voltam: más megoldást találtam ki. Emberünk megkapja a két kolbászát, mire az előttem álló tag is rendel, tehát közöttünk slisszolna el a paraszt: úgy teszek, mintha elengedném, majd amint belép, egy határozott lépéssel kissé megbillentem a vállát, hozzátéve: suldigung! Néz rám, nagyokat hőőőőzik, magyaráz valami mifaszvan hablatyot, mire mutatom, hogy a hátam szebb lett volna, ez ugyanis egy sor, bunkókám! Gondolom felmérte az esélyeit: a kolbászokkal, ha nagyon gyors, talán megkísérelhetne billogot nyomni az arcomba, de utána valószínű, hogy a koncertlátogatásunk a végéhez érkezne, mivel akkora bőröndbe hajtanám, amit még a repülőre is felengednek... Gyorsan feladta, jól is tette: a koncert tényleg baromi jó volt! Konklúzió a következő, némi túlzó általánosítással: ezek nem tudnak sorban állni!!! Azt sem értik, hogy emberek miért állnak egymás mögött egy pult előtt. Ezt már sokan, sok szituációban megerősítették nekem, nem csak én tapasztalom. Nem értik, nem akarják felfogni, hogy létezik az, hogy nem őkelműségüket hintik be azonnal rózsaszirommal, amint felbukkannak valahol. Ennek nem sok (semmi) köze ahhoz, hogy auslander-nek néznek, vagy sem: megérkezik, megy a pulthoz, nincs más opció. Mondanám, hogy csak bunkóság, de inkább vezethető vissza alapvető emberi udvariasság, mint nevelési elv teljes hiányára. Tisztelet a kivételnek, ilyen is van: na ezek a külföldiek... Részemről új célom van: amint ilyet látok, ékes sviccül betanulva, előadom nekik azt a fura alakzatot, amely igen hasznos formája a várakozásnak, neve is van: SOR! :)

"...iszol te rendesen?!"

Egy bölcs, enyhén hajlott korú barátom mondta a kiköltözésünk elején: addig írjál könyvet, amíg az elején vagy, mert pár hónap múlva minden tök normálisnak fog tűnni és nem fogod észrevenni a különbségeket... Azokat a dolgokat, amiről ez az egész értekezés tulajdonképpen szól: miben más? Annyira igaza volt, hogy nagyon... Rutin, meg az évek...:)

Nem azért nem írok, mert nincs miről... Nem azért nem írok, mert lenne olyan olvasó, akinek ez nem öröm, hanem megerősítés: el innen... Nem vagyok a „húzz el, amíg teheted” brigád tagja, sőt... Én vagyok az, aki elsőnek bontana zászlót hazai földön, ha lenne értelme... Viccen kívül, tényleg... Nem Pesten, ez igaz: ennyire már tisztult a kép... De Balaton-ja nincs senkinek... Ott pl. lenne értelme, ott lesz is értelme, majd egyszer...
Milyen most? Átlagos, de frankón... Semmi különös: mert már normális az, ami különös volt... Megdermedt a viasz a gyertyákon... Attól még lobog a láng, csak mindez már nem fény a sötétségben, hanem (néha) napfényben úszó őrláng... Minden tisztul, minden alakul. Jobban, gyorsabban, mint reméltük... Lassan nem mi leszünk érdekesek, hanem az, amit ezáltal létrehozunk... Magunknak, szeretteinknek...
„Te, olyan szarul nézel ki, iszol te rendesen?!” - kérdezték páran, persze poénból. :) Jelentem: ha szarul nézek is ki, az is relatív, meg az ivás mértéke is...:) A vesém speciel jól van, kopp-kopp...:) Mindaz, amit elértünk (nagy szavak ideje), emiatt van: qrva kemény meló, előtte és azóta folyamatosan sok-sok tanulás, majd a meló után nem kevés szerencse. Enélkül nem mehet... De kinek van szerencséje? Ugyanannak a 6-8 játékosnak, minden évben a póker világbajnokság döntőjében??? Nem hinném, hogy szerencse kérdése csak... 

Mindenesetre, ahogyan egy újszülött is rákészül az új életre, bár akarata ellenére (vagy nem), egyszer csak eltelik 9 hónap és indul a számláló... Nos, mi már megszülettünk itt, lejárt a próbaidő. Milyen érzés? Eleinte hideg (wtf tart 6 hónapig egy télben?!), néha borús (lásd még google: swiss depression), de ezek csak minimálisan hatottak ránk... „Do or do not! There is no try!” – valamit, valamiért... Valamiért, ami 9-10 hónap alatt is egészen új perspektívát nyitott: egy új, jobb életet... Bár, azért süthetne már a tavaszi napsugár...:) Az ember már csak ilyen: mire vágytál, megkaptad...mégis többet akarsz? Igen, mindig! Iszom-e rendesen? Ez még kérdés??? :)

Csak ennyi? Akkor gyere...

Néha annyira apró dolgok teszik örömtelivé a napokat, hogy el semi hinné az ember! Említettem, hogy apróságok miatt válik érdekessé, élhetővé az itteni élet: ez a létező legkisebb ezek közül is, mégis mondanivalóját tekintve azt hiszem, érdekes, tanulságos. 

Mosni akartunk, vinném le a pakkot a mosókonyhába, majd hoppá: nincs elég 20 rappenes, amivel megy az automata (lásd korábbi poszt a mosógépről). Semmi gond, napos az idő, irány a közért aprót váltani. Nem sokat szoktam pöcsölni a vásárlással: felkaptam hát egy chipset, futás a kasszához. Egy helyi fickó éppen pakolja fel a kocsiból a dolgait, egy komplett bevásárlás után. Rám néz, majd megkérdi: csak ennyi? Ha nem teszi hozzá azonnal a következő mondatot, azt gondoltam volna, hogy a helyi csálé szemű Gyuri megbízottja, aki megvetően épp’ azt kéri rajtam számon, hogy van pofám csupán ennyi fogyasztással hozzájárulni a GDP-hez...:) De a következő mondata így hangzott: mert akkor gyere, állj be elém a sorba! Ezt nem volt szerencsém korábban megtapasztalni (de nagyon örülök, ha másnak igen), így mosolyogva megköszöntem, és hazafelé elmorfondíroztam rajta: tényleg ennyire egyszerű kedvesnek lenni? Tényleg ennyire egyszerű a kölcsönös udvariasság? Ennyire könnyű az önzetlen figyelem? Ezek eredményezhetik azt, hogy itt egy valódi, összetartó társadalom épül(het)? Ennyire kis dolog ennyire értékes is lehet? Szerintem igen, minden kérdésre adott válaszként: ennyire apró dolgok összessége alakítja ki a harmóniát. Ennyire kis lépések szükségesek hozzá. Hátsó szándékok nélkül, valódi céllal: egymás iránti tisztelet és figyelem. Ezekből lesz valami... Pedig nem volt ez mindig így itt sem. Sőt, valószínűleg nincs is így mindig most sem. Mégis mutat valamit: követendő példát, egy apró, mindenki által megtehető lépést. Ezekkel kezdődik... Sok ilyennel folytatva mindenhol lehet remény. Mindenhol!

Első igazi gaszto-randi

Mióta itt élünk, még nem volt szerencsénk az igazi, tradícionális svájci konyhához és ezáltal étteremhez. Ez valóban nem akkora főbűn, mintha Olaszországban nem kóstolnál bele az ízekbe: kiválóan elvoltunk a magunk főzte ételekkel, meg persze a mezei ázsiai/olasz/török ebédekkel. Hallottuk közben, hogy vannak jó hangulatú, remek színvonalú éttermek a városban, ahol ezt-azt meg kellene kóstolnunk: adagonként úgy 50 frankért...Na tudod mikor...:) Szerencsénkre asszonykám egyik ügyfelét a most tesztelt egységbe vitték vacsorázni, és nem csak a kiváló ételek, hanem az ár/érték arány is tetszett kis feleségemnek: ide kérte hát szülinapi vacsiját. Okéjó, velem lehet alkudni...:)

A hely pedig a Zeughauskeller nevű, igen frekventált helyen lévő étterem, ami inkább egy hangulatos bajor sörházra hajaz, mint fehér abroszos, morzsaporzsívóval támadó pincérek puccparádéjára. Ahogy odaértünk, az ajtót kinyitva rögtön a sorban találtuk magunkat, belül pedig zsúfolt asztalok. Na igen, azt hozzá kell tenni: a hely igen népszerű mind a helyiek-, mind a turisták körében, ráadásul péntek este 8-kor nincs min csodálkozni, ekkor a svájciak alapból étteremben/sörözőben múlatják az időt. Egy-két percig bírtam a sort, rám jellemző módon, majd sűrű suldigungozások közepette megtámadtam a pincért, hogy ugye jól gondolom, hogy mivel mi foglaltunk asztalt, ezért nem kell sorba állnunk?! Natürlich, már vitt is az asztalhoz: ami két személyre bizony egy nagyobb asztal szélső két széke volt...Bánja a franc, ha tényleg finom, gondoltam...
Az étlapját már áttanulmányoztam a neten és rögtön szembetűnt, hogy a levesek között az első helyen büszkén hirdetik „Az igazi magyar gulyásleves”-t...Igazi, mi? :) Na ne röhögtess! Engem nem vertek át, rögtön be is rendeltem, aztán majd helyre teszem a szakács magabiztosságát a blogon, amiért be merte vállalni eme nyilvánvaló parasztvakítást. 5 perc múlva kijött a leves, előtte finom házi sört iszogattunk (a 1,5 literes pitcher-t érdemes kérni), így első látásra és illatra nem tűnt rossznak a gulyásom. Ha-ha, de majd ízre! Állagra kicsit sűrűbb, mint amihez szoktam, nem gond, nem otthon vagyunk: belekóstolok, és valami olyasmi arckifejezést vághattam, mint amilyet a gasztro-kritikus vágott a L’ecsó című rajzfilmben a gyerekkori legjobbjára emlékeztető ratatouille kóstolásakor...Megdöbbentem, ez a legjobb szó: az hagyján, hogy omlós borjúhús olvadt szét a számban, de az összes ízesítő a megfelelő arányban a helyén volt! És csípett is, ahogy kell: mondjuk azt megnézném, ahogy a helyi ízekhez szokott nénike ebbe belenyal...:) Utána a kancsóból döntené le a pitcher-t, szerintem...:) Remek kezdés, ez igen: minden magyar kalapom a földön hevert...
Pedig a java csak most jött: a főétel, az igazi zürichi specialitás, a Kalbsgeschnetzeltes, vagy mi a rosseb. :) Ezt amikor megpróbáltam eltagolni a pincérnek, magában tuti az „ülj le egyes” gondolata támadt, de lelkesen megismételte a kimondhatatlan nevű kaja nevét és bólintott. Gondolom ő is tudja, hogy ez a tuti választás errefelé. Az étel egyébként fehérboros borjúragu, gombával és rösztivel. Mivel mindketten ugyanezt kértük, a szokásos adagnál jóval többet hoztak ki úgy 15 perc múlva, mivel egy egész lábasban ott gőzölgött a nekünk szánt kaja. A röszti remekül meg volt sütve, pedig ez nem a kedvenc köretem (nem is értem, ha már megfőzöd a krumplit, minek lereszelni, majd megint kisütni: túl pepecs meló nekem), a mérete pedig sejtette, hogy izmos másodiknak nézünk elébe. Oldalbordám kiszedte a számára tökéletes mennyiséget, majd átadva nekem a kanalat, „a többi a tiéd” biztatással kísérve néztem bele a lábasba: aha, akkor reggelig itt leszünk...:) Kétszer szedtem, ezáltal dupla adaggal gurigáztam a végére a gyomromban, de ez tényleg isteni finom, minden héten meg bírnám enni! A mi magyar ízlelőbimbóink el vannak kényeztetve, de szerintem ez mindenkinek bejönne, aki amúgy szereti a ragukat kis hazánkban!
A hely hangulata is remek volt: folyamatosan asztalra várakozó emberek váltották az elégedettséggel és plusz 1 kilóval felálló vendégeket. Maga a helység, nevével ellentétben nem pince, hanem egy egykori fegyverraktár volt, amire egyértelmű utalásokat látunk mindenhol. Mondjuk az egyik bejárat felett elhelyezett II. világháborús, kábé 3 méteres csövű gépágyút nézve sok kétségem nem volt az utalás jellege felől...:) Enyhén militarista a dizájn, feldobva pár bukósisakkal a svájci bobcsapat tiszteletére: nem bántam, a sörházi jelleghez ez is passzolt...:) Összességében tehát egy „tutilegközelebbis” hellyel gazdagodtunk, elviselhető mennyiségű helyi pénztől megszabadulva, de még mindig a vállalható árkategóriát tesztelve. Nem is vágyunk többre, mert ennél jobb Kalbs-akármit nem hiszem, hogy adnának másfelé...

http://www.zeughauskeller.ch/dynasite.cfm?dsmid=108745&dsclang=global

Itthon, otthon: de melyik-melyik?

Tegnap, remélem egy darabig utoljára, visszarobogtunk Zürichbe a telis-tele kisautóval. Már odafelé elkapott egy hisztroham vezetés közben, amikor kijelentettem, hogy márpedig én többet autóval sohatöbbetmégeccerúgyéljek nem indulok el az Óhazába! Csak egy kis köd, sűrű eső és nagy forgalom kellett hozzá, meg úgy 4 óra autózás dög unalom autópályán. De ahogyan az idő kiderült, én is kezdtem lehiggadni: hazafelé tartunk, a k...a életbe, mit rinyálsz itt, vazze?! :) Eszembe jutott, ahogyan a Blöffben összefoglalták London-t: „fish, chips, cup o' tea, bad food, worse weather, Mary fuckin’ Poppins, London!” :) Nekem is ilyenek jártak a fejemben Budapestről: „pompos, Rézangyal, koncertek, Kazinczy, Vörösmarty, Kakas, pici alvás, kezdeni ugyanezt elölről, fuck yeah Budapest!” :) De a legfőbb, hogy két hét család, barátok, otthoni környezet! A vidéki turnéról sem megfeledkezve, húzós időszak elé néztünk...:) Amit elterveztem vezetés közben, tényleg majd’ minden nap megadatott, néha persze változatosság gyanánt Márton és Lányai-t is ittunk, meg házit, meg tettünk minden olyat, ami miatt VÉGRE ITTHON VAGYOK érzése támad az embernek. :)
A sok élményben az az igazán érdekes, hogy ha bizonyos idő elteltével szembesülünk csak velük és máshol ugyanez nem elérhető, akkor sokkal többre értékeljük, mint tettük azt korábban! Olyan apróság is eszembe jut, hogy bekapcsolva a tv-t mindenki magyarul beszél: ez egy másnap déli kelésnél, ahol azt sem tudtam, pontosan melyik nap és melyik lakás van, elég meglepő tud lenni! :) Annyi leesett, hogy valszeg még +36 a körzetszám...Meg hogy a Story4-en megy a Dallas! :) Ez zsibbadt aggyal különösen élvezet volt ebéd előtt, nem beszélve a klasszikus „dallasozás” társasjáték lehetőségéről! :) Szóval mindenből alapvetően a JÓT láttuk és nem vettük észre a kutyaszart az utcán, mert nem érdekelt minket. Pont leszartuk a csühölős Ikarus buszt, ami valszeg most fordult bele az 5 milliomodik kilométerébe, mert elvitt, ahová kellett és nem kell rá jegy sem. :) Ugyanezeket láttuk akkor, amikor itthon laktunk: akkor majd’ felrobbantam néha a látványtól, most meg szinte még tetszett is... Érdekes dolgok ezek...
A legjobban persze a családdal és barátainkkal töltött idő maradt meg: amelyre szintén érvényes a „régen láttalak, ezért még jobban értékellek” különös elve! Mintha évek óta nem találkoztunk volna, sokszor akkora szeretetet kaptunk és adtunk, miközben legtöbbször ott vettük fel a fonalat, ahol pár hónapja abbahagytuk. Fantasztikus! Bár mindenki átélné, ezáltal értené, amiről beszélek! :)
De ebben az élményfürdőben is kihűl a víz és elfogynak a bubik (svájci bubiskanál, há' most esik le, most értem meg...:)), így ideje volt visszaindulni...Öööö, hová is? Haza? Hisz ott vagyunk most, vagy nem? Akkor vissza a...öööö, lakásunkba? Na az Pesten van...Otthonunkba? Ja, végül is ez gyakran eszünkbe jutott: a megszokott, saját dolgainkkal körülvett, békés otthon hiánya. A 2. héten, amikor a 4. helyen aludtunk, már úgy éreztük magunkat, mint a vándor-dzsipók, akik minden cuccukat viszik a hónuk alatt, de közben sehol sincsenek otthon, mindenütt vendégek. Ez akkor, amikor alapvetően otthon vagy, tényleg fura érzés...Így amikor az utolsó kilométereken, már csak robotpilóta üzemmódban haladva, egyszer csak megjelent a Zürich-Witikon tábla, életemben először azt éreztem, hogy na most vagyok itthon. Itt van az otthonom. Odahaza pedig vendég voltam, annak minden előnyével és hátrányával. Biztosra veszem, hogy sok külhoni honfitársam osztozik velem ebben a különleges érzésben. Szerencsére mi mosollyal szálltunk ki az autóból, bár ez a mosoly, figyelembe véve a két hét pörgés utáni „jól nézel ki, pont mint aki beszart” állapotunkat, kívülről akár keserédesnek is tűnhetett...

...csupán illúzió, talán...

Ez az a poszt, amelyet később visszaolvasva vagy a „te kis idióta, hogy lehettél ennyire naív?!”, VAGY  az „ecsém, egész korán ráéreztél a lényegre” felkiáltással fogok díjazni, majd x év múlva...Sokatokat leginkább érdeklő téma foglalkoztat: miért ennyire „felhőtlen”, miért ennyire „felszabadult”, miért ennyire „pozitív” mindaz, amit Svájccal kapcsolatban írok, holott, akik ismertek, pontosan tudjátok, hogy a szabályok által behatárolt ketrec messze nem az én világom?

Here is the thing! Körbejárom, amennyire most látom, bár KÖNNYEN LEHET, HOGY TÉVEDEK! Az én félelmem az országgal kapcsolatban pontosan ez volt: behatárolni, leszabályozni, kontrollálni, manipulálni, ezáltal elhallgattatni mindent, ami emberi, intuitív, kreatív -> nem nekem való!!! Én ott élek, ahol a madár szabadon száll, tehát létezik ugyan korlátja reptének, de ezzel nincs tisztában (mert meg sem próbál magasabbra, messzebbre szállni)...Illúzió a szabadsága, de hihető, élhető, ezáltal pedig felszabadító érzés számára. Mikor szabad tehát az ember? Ha nem lát korlátot, így azt hiszi, hogy mindent megtehet? Vagy ha látja, megérti, tán zavarja, majd rájön, hogy talán nem is korlátozzák, hanem a környezet által inspirálják? Meddig repülne a sas, ha hirtelen megszűnik az állatkerti rács fogsága? A kérdés már-már filozofikus, mint ahogyan most minden gondolatom is az...Rábízom mindenkire a választ...

Mit érzek én ebből az aspektusból? Pesten, legalábbis elméletben, legalábbis tavaly ilyenkor még, mindent megtehettem, érezhettem, kifejezhettem, élhettem, ahogy gondolom...elméletben és nyilván nem korlátok nélkül...De meg volt az illúzió: a gondolat szabadsága, a tettek mezeje, énkiteljesedés. Akár azt is mondhatnám: senki nem szólt bele. Naivitás első karó: ilyen nincs, mindenki beleszólt, én nem hagytam, így pontosabb...:)

Zürich, szabályok, ketrec, szűkebb kifutó: ahogy elsőre gondoltam...Mi van, ha a sas nem akkor repül, ha rácsok nélkül látja az eget? Mi van, ha az ad nyugalmat, stabilitást, szárnyaló fantáziát, netán önkiteljesedést, hogy a rács elég messze van ahhoz, hogy még ne érezze korlátnak, de elég közel ahhoz, hogy tudja, tartozik valamihez? Van egy rendszer, amely megvédi...Biztonságot érez, a szabadság illúziója mellett...

Mi van akkor, ha a szabályok hasznosak? Mi van, ha nélkülük szűnik meg a stabilitás, önkontroll, harmónia? Mi van, ha szabadabb a madár a látszólag szűkebb ketrecben? Mi van, ha a ketrec még csak nem is látszik? Az a zseniális (eddig legalábbis) az itteni szabályokban, hogy nem látom a szabályokat! Nem látom, csak tudom, hogy vannak. Óriási különbség! Viszont nem dörgöli az orrom alá senki. Ja, hogy nem feszegetem a határokat? Igaz, nagyon is igaz: ha tenném, látnám...Ha benéznék a függöny mögé, ott lenne Morpheus, a maga kegyetlen igazságával...Érdekel-e mi van a függöny, rácsok, nyúl ürege mögött? Nem...

Svájc számomra legzseniálisabb illúzója ugyanis a szabadság. Ami nincs, de mégis van, mert nem érzed, hogy nincs. Látszólag van. Következik a működő rendszerből. Következik az emberek tolerancia szintjéből. A nyugalomból. Abból, hogy nincs kapkodás. Abból, hogy nem a kiskapuk érvényesülnek. Abból, hogy a madás nem akar elszállni innen...Mert nem éri meg, mert az illúzió magasabb szintű ennél...Már-már szabadság, már-már hihető repülés...

Miért írtam mindezt? Aki ismer, tudja...Aki nem, az írásból talán sejtheti: jobb egy olyan illúzió, ami nem hirdeti nap, mint nap az igazát...Jobb egy ketrec, ami nem látszik, szemben a nagy szabadság eszmékkel...Jobb a szabály akkor, ha nem is veszed észre, de a léte ezáltal megnyugtat, feltölt, tán épít is rajtad...Jobb egy olyan bűvésztrükk, ahol nem akarod a megfejtést, mert maga az illúzió kielégít...

Legalábbis szerintem, ma, kis hülyeként...:) A Mátrix rabja vagyok...vagy mégsem?

In sure?

Ha ma feleltetnének svájci egészségbiztosításból, az jó eséllyel „ülj le, egyes” eredményt hozna, annyira nehezen érthető még számomra a tananyag. Ezért csak némi betekintésnek szánom az alábbi gondolatokat: eddig ennyi esett le abból a bizonyos tantuszból. 
Minden itt élő embernek kötelező magán egészségbiztosítást kötnie, az ide költözéstől számított 3 hónapon belül. A biztosítók széles köre elérhető, a www.comparis.ch oldalon 20-30 cég ajánlata közül próbálhatja mindenki kitotózni, hogy vajon melyik éri meg számára a legjobban. Az alap ellátás is ehhez kötött, de nyilván nem hagynak vérző fejjel az utcán senkit: pusztán miután felébredt, a „fáj-e a feje” és „milyen nap van” kérdések után, valószínűleg a „melyik biztosítónál vehetjük le Önt” kérdés következik. Fontos tudni, hogy a választott csomaghoz tartozik egy ún. önrész, amely az összes jellegű ellátás évi saját erejét határozza meg. Tehát ha fáj a torkod, elmész a háziorvoshoz: ha ő kinyitja az ajtót, az már egy százas, ha belenéz a torkodba, újabb ötvenes, ha kinyitja a receptes füzetet plusz huszonöt, a szép napot köszönés még ugyanennyi, kábé...Mindezt vagy direktben neked számlázza következő hónapban, vagy elküldi a biztosítódnak, aki továbblövi a feladatot neked, amíg az éves önrészt el nem érted. Vegyük pl. a tipikus 2 000 frank körüli éves saját erőt: ez mondjuk 6-8 háziorvosi, vagy egy kórházi ellátás díja, ha medikusok tanulmányoztak (ha netán sebész is kell, hatványozódik). Ha elérted az éves önrészt, onnantól a biztosító fizet mindent, illetve kiküldi neked az ellátás számlájának 10%-áról szóló számlát. Önrészig tehát te fizetsz mindent, utána a 10%-át. Látszólag hót egyszerű, de vannak még érdekes részletek: nem mindegy, hogy melyik orvoshoz mész, illetve mit határoz meg a biztosítási szerződésed: van olyan, hogy akárkihez mehetsz (legdrágább), van olyan, hogy adott listából választhatsz (haladó csomag) és van, hogy a „bíróság kirendel neked egyet”, azaz telefonon érdeklődsz, hogy kihez mehetsz, ők megmondják, és már mehetsz is. Időpontot érdemes kérni, hacsak nem akut esetről van szó. Nők esetében a szülés teljes költsége általában „ingyenes”, azaz önrész nélkül benne van a havi díjban. Ha ez nem így lenne, a híradó számolna be minden csecsemő születéséről, kábé ekkora összegű a kórházi számla.

Fogorvos egy külön kategória: ha fáj a fogad, hazamész, as simply as that! Már az utazási irodák is rájöttek a tutira és magyarországi fogászati kezeléseket úgy hirdetnek, hogy repülj oda, csináltass meg mindent, közben és utána pihenj kicsit a gyógyfürdőkben, fedezd fel a tájat, vegyél szuveníreket, és ez a teljes 1-2 hét még mindig sokkal olcsóbb, mintha itt mész fogdokihoz! Csak egy példa: ha letörik a fogad és nem tudsz aludni a fájdalomtól, az nagyjából 2-2,5 ezer frankba lesz (ha szerencséd van). Erre külön csomag választható a biztosítóknál, ami felezi ezt a költséget. Ha csilliárdos vagy és belefér havi 2-3 ezer frankos biztosítás, akkor persze éjfélkor is ingyen kezel a fogorvos, külön szobád van a kórházban, dedikált nővérekkel, csak a főorvos nézheti meg az ágy alatti kacsádat, stb-stb. Létezik a VIP megoldás, csak érdemes hozzá nettó 15-20 ezret keresni, havonta...Az átlag halandó, mint pl. mi is, a havi nettó jövedelmének úgy 3-5, max 10%-ával számoljon.

Az, hogy az egész rendszert valaki megértse, és nem beteges típus, szerintem pár év biztos szükséges: ezt az operációs rendszert nem az Apple tervezte...:) Szoftver frissítésig most itt tart a firmwarem a témában. Csak egészség legyen, meg térerő, fiatalok! :)