Tegnap, remélem egy darabig utoljára, visszarobogtunk Zürichbe a telis-tele kisautóval. Már odafelé elkapott egy hisztroham vezetés közben, amikor kijelentettem, hogy márpedig én többet autóval sohatöbbetmégeccerúgyéljek nem indulok el az Óhazába! Csak egy kis köd, sűrű eső és nagy forgalom kellett hozzá, meg úgy 4 óra autózás dög unalom autópályán. De ahogyan az idő kiderült, én is kezdtem lehiggadni: hazafelé tartunk, a k...a életbe, mit rinyálsz itt, vazze?! :) Eszembe jutott, ahogyan a Blöffben összefoglalták London-t: „fish, chips, cup o' tea, bad food, worse weather, Mary fuckin’ Poppins, London!” :) Nekem is ilyenek jártak a fejemben Budapestről: „pompos, Rézangyal, koncertek, Kazinczy, Vörösmarty, Kakas, pici alvás, kezdeni ugyanezt elölről, fuck yeah Budapest!” :) De a legfőbb, hogy két hét család, barátok, otthoni környezet! A vidéki turnéról sem megfeledkezve, húzós időszak elé néztünk...:) Amit elterveztem vezetés közben, tényleg majd’ minden nap megadatott, néha persze változatosság gyanánt Márton és Lányai-t is ittunk, meg házit, meg tettünk minden olyat, ami miatt VÉGRE ITTHON VAGYOK érzése támad az embernek. :)
A sok élményben az az igazán érdekes, hogy ha bizonyos idő elteltével szembesülünk csak velük és máshol ugyanez nem elérhető, akkor sokkal többre értékeljük, mint tettük azt korábban! Olyan apróság is eszembe jut, hogy bekapcsolva a tv-t mindenki magyarul beszél: ez egy másnap déli kelésnél, ahol azt sem tudtam, pontosan melyik nap és melyik lakás van, elég meglepő tud lenni! :) Annyi leesett, hogy valszeg még +36 a körzetszám...Meg hogy a Story4-en megy a Dallas! :) Ez zsibbadt aggyal különösen élvezet volt ebéd előtt, nem beszélve a klasszikus „dallasozás” társasjáték lehetőségéről! :) Szóval mindenből alapvetően a JÓT láttuk és nem vettük észre a kutyaszart az utcán, mert nem érdekelt minket. Pont leszartuk a csühölős Ikarus buszt, ami valszeg most fordult bele az 5 milliomodik kilométerébe, mert elvitt, ahová kellett és nem kell rá jegy sem. :) Ugyanezeket láttuk akkor, amikor itthon laktunk: akkor majd’ felrobbantam néha a látványtól, most meg szinte még tetszett is... Érdekes dolgok ezek...
A legjobban persze a családdal és barátainkkal töltött idő maradt meg: amelyre szintén érvényes a „régen láttalak, ezért még jobban értékellek” különös elve! Mintha évek óta nem találkoztunk volna, sokszor akkora szeretetet kaptunk és adtunk, miközben legtöbbször ott vettük fel a fonalat, ahol pár hónapja abbahagytuk. Fantasztikus! Bár mindenki átélné, ezáltal értené, amiről beszélek! :)
De ebben az élményfürdőben is kihűl a víz és elfogynak a bubik (svájci bubiskanál, há' most esik le, most értem meg...:)), így ideje volt visszaindulni...Öööö, hová is? Haza? Hisz ott vagyunk most, vagy nem? Akkor vissza a...öööö, lakásunkba? Na az Pesten van...Otthonunkba? Ja, végül is ez gyakran eszünkbe jutott: a megszokott, saját dolgainkkal körülvett, békés otthon hiánya. A 2. héten, amikor a 4. helyen aludtunk, már úgy éreztük magunkat, mint a vándor-dzsipók, akik minden cuccukat viszik a hónuk alatt, de közben sehol sincsenek otthon, mindenütt vendégek. Ez akkor, amikor alapvetően otthon vagy, tényleg fura érzés...Így amikor az utolsó kilométereken, már csak robotpilóta üzemmódban haladva, egyszer csak megjelent a Zürich-Witikon tábla, életemben először azt éreztem, hogy na most vagyok itthon. Itt van az otthonom. Odahaza pedig vendég voltam, annak minden előnyével és hátrányával. Biztosra veszem, hogy sok külhoni honfitársam osztozik velem ebben a különleges érzésben. Szerencsére mi mosollyal szálltunk ki az autóból, bár ez a mosoly, figyelembe véve a két hét pörgés utáni „jól nézel ki, pont mint aki beszart” állapotunkat, kívülről akár keserédesnek is tűnhetett...
A sok élményben az az igazán érdekes, hogy ha bizonyos idő elteltével szembesülünk csak velük és máshol ugyanez nem elérhető, akkor sokkal többre értékeljük, mint tettük azt korábban! Olyan apróság is eszembe jut, hogy bekapcsolva a tv-t mindenki magyarul beszél: ez egy másnap déli kelésnél, ahol azt sem tudtam, pontosan melyik nap és melyik lakás van, elég meglepő tud lenni! :) Annyi leesett, hogy valszeg még +36 a körzetszám...Meg hogy a Story4-en megy a Dallas! :) Ez zsibbadt aggyal különösen élvezet volt ebéd előtt, nem beszélve a klasszikus „dallasozás” társasjáték lehetőségéről! :) Szóval mindenből alapvetően a JÓT láttuk és nem vettük észre a kutyaszart az utcán, mert nem érdekelt minket. Pont leszartuk a csühölős Ikarus buszt, ami valszeg most fordult bele az 5 milliomodik kilométerébe, mert elvitt, ahová kellett és nem kell rá jegy sem. :) Ugyanezeket láttuk akkor, amikor itthon laktunk: akkor majd’ felrobbantam néha a látványtól, most meg szinte még tetszett is... Érdekes dolgok ezek...
A legjobban persze a családdal és barátainkkal töltött idő maradt meg: amelyre szintén érvényes a „régen láttalak, ezért még jobban értékellek” különös elve! Mintha évek óta nem találkoztunk volna, sokszor akkora szeretetet kaptunk és adtunk, miközben legtöbbször ott vettük fel a fonalat, ahol pár hónapja abbahagytuk. Fantasztikus! Bár mindenki átélné, ezáltal értené, amiről beszélek! :)
De ebben az élményfürdőben is kihűl a víz és elfogynak a bubik (svájci bubiskanál, há' most esik le, most értem meg...:)), így ideje volt visszaindulni...Öööö, hová is? Haza? Hisz ott vagyunk most, vagy nem? Akkor vissza a...öööö, lakásunkba? Na az Pesten van...Otthonunkba? Ja, végül is ez gyakran eszünkbe jutott: a megszokott, saját dolgainkkal körülvett, békés otthon hiánya. A 2. héten, amikor a 4. helyen aludtunk, már úgy éreztük magunkat, mint a vándor-dzsipók, akik minden cuccukat viszik a hónuk alatt, de közben sehol sincsenek otthon, mindenütt vendégek. Ez akkor, amikor alapvetően otthon vagy, tényleg fura érzés...Így amikor az utolsó kilométereken, már csak robotpilóta üzemmódban haladva, egyszer csak megjelent a Zürich-Witikon tábla, életemben először azt éreztem, hogy na most vagyok itthon. Itt van az otthonom. Odahaza pedig vendég voltam, annak minden előnyével és hátrányával. Biztosra veszem, hogy sok külhoni honfitársam osztozik velem ebben a különleges érzésben. Szerencsére mi mosollyal szálltunk ki az autóból, bár ez a mosoly, figyelembe véve a két hét pörgés utáni „jól nézel ki, pont mint aki beszart” állapotunkat, kívülről akár keserédesnek is tűnhetett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése