Első igazi gaszto-randi

Mióta itt élünk, még nem volt szerencsénk az igazi, tradícionális svájci konyhához és ezáltal étteremhez. Ez valóban nem akkora főbűn, mintha Olaszországban nem kóstolnál bele az ízekbe: kiválóan elvoltunk a magunk főzte ételekkel, meg persze a mezei ázsiai/olasz/török ebédekkel. Hallottuk közben, hogy vannak jó hangulatú, remek színvonalú éttermek a városban, ahol ezt-azt meg kellene kóstolnunk: adagonként úgy 50 frankért...Na tudod mikor...:) Szerencsénkre asszonykám egyik ügyfelét a most tesztelt egységbe vitték vacsorázni, és nem csak a kiváló ételek, hanem az ár/érték arány is tetszett kis feleségemnek: ide kérte hát szülinapi vacsiját. Okéjó, velem lehet alkudni...:)

A hely pedig a Zeughauskeller nevű, igen frekventált helyen lévő étterem, ami inkább egy hangulatos bajor sörházra hajaz, mint fehér abroszos, morzsaporzsívóval támadó pincérek puccparádéjára. Ahogy odaértünk, az ajtót kinyitva rögtön a sorban találtuk magunkat, belül pedig zsúfolt asztalok. Na igen, azt hozzá kell tenni: a hely igen népszerű mind a helyiek-, mind a turisták körében, ráadásul péntek este 8-kor nincs min csodálkozni, ekkor a svájciak alapból étteremben/sörözőben múlatják az időt. Egy-két percig bírtam a sort, rám jellemző módon, majd sűrű suldigungozások közepette megtámadtam a pincért, hogy ugye jól gondolom, hogy mivel mi foglaltunk asztalt, ezért nem kell sorba állnunk?! Natürlich, már vitt is az asztalhoz: ami két személyre bizony egy nagyobb asztal szélső két széke volt...Bánja a franc, ha tényleg finom, gondoltam...
Az étlapját már áttanulmányoztam a neten és rögtön szembetűnt, hogy a levesek között az első helyen büszkén hirdetik „Az igazi magyar gulyásleves”-t...Igazi, mi? :) Na ne röhögtess! Engem nem vertek át, rögtön be is rendeltem, aztán majd helyre teszem a szakács magabiztosságát a blogon, amiért be merte vállalni eme nyilvánvaló parasztvakítást. 5 perc múlva kijött a leves, előtte finom házi sört iszogattunk (a 1,5 literes pitcher-t érdemes kérni), így első látásra és illatra nem tűnt rossznak a gulyásom. Ha-ha, de majd ízre! Állagra kicsit sűrűbb, mint amihez szoktam, nem gond, nem otthon vagyunk: belekóstolok, és valami olyasmi arckifejezést vághattam, mint amilyet a gasztro-kritikus vágott a L’ecsó című rajzfilmben a gyerekkori legjobbjára emlékeztető ratatouille kóstolásakor...Megdöbbentem, ez a legjobb szó: az hagyján, hogy omlós borjúhús olvadt szét a számban, de az összes ízesítő a megfelelő arányban a helyén volt! És csípett is, ahogy kell: mondjuk azt megnézném, ahogy a helyi ízekhez szokott nénike ebbe belenyal...:) Utána a kancsóból döntené le a pitcher-t, szerintem...:) Remek kezdés, ez igen: minden magyar kalapom a földön hevert...
Pedig a java csak most jött: a főétel, az igazi zürichi specialitás, a Kalbsgeschnetzeltes, vagy mi a rosseb. :) Ezt amikor megpróbáltam eltagolni a pincérnek, magában tuti az „ülj le egyes” gondolata támadt, de lelkesen megismételte a kimondhatatlan nevű kaja nevét és bólintott. Gondolom ő is tudja, hogy ez a tuti választás errefelé. Az étel egyébként fehérboros borjúragu, gombával és rösztivel. Mivel mindketten ugyanezt kértük, a szokásos adagnál jóval többet hoztak ki úgy 15 perc múlva, mivel egy egész lábasban ott gőzölgött a nekünk szánt kaja. A röszti remekül meg volt sütve, pedig ez nem a kedvenc köretem (nem is értem, ha már megfőzöd a krumplit, minek lereszelni, majd megint kisütni: túl pepecs meló nekem), a mérete pedig sejtette, hogy izmos másodiknak nézünk elébe. Oldalbordám kiszedte a számára tökéletes mennyiséget, majd átadva nekem a kanalat, „a többi a tiéd” biztatással kísérve néztem bele a lábasba: aha, akkor reggelig itt leszünk...:) Kétszer szedtem, ezáltal dupla adaggal gurigáztam a végére a gyomromban, de ez tényleg isteni finom, minden héten meg bírnám enni! A mi magyar ízlelőbimbóink el vannak kényeztetve, de szerintem ez mindenkinek bejönne, aki amúgy szereti a ragukat kis hazánkban!
A hely hangulata is remek volt: folyamatosan asztalra várakozó emberek váltották az elégedettséggel és plusz 1 kilóval felálló vendégeket. Maga a helység, nevével ellentétben nem pince, hanem egy egykori fegyverraktár volt, amire egyértelmű utalásokat látunk mindenhol. Mondjuk az egyik bejárat felett elhelyezett II. világháborús, kábé 3 méteres csövű gépágyút nézve sok kétségem nem volt az utalás jellege felől...:) Enyhén militarista a dizájn, feldobva pár bukósisakkal a svájci bobcsapat tiszteletére: nem bántam, a sörházi jelleghez ez is passzolt...:) Összességében tehát egy „tutilegközelebbis” hellyel gazdagodtunk, elviselhető mennyiségű helyi pénztől megszabadulva, de még mindig a vállalható árkategóriát tesztelve. Nem is vágyunk többre, mert ennél jobb Kalbs-akármit nem hiszem, hogy adnának másfelé...

http://www.zeughauskeller.ch/dynasite.cfm?dsmid=108745&dsclang=global

Itthon, otthon: de melyik-melyik?

Tegnap, remélem egy darabig utoljára, visszarobogtunk Zürichbe a telis-tele kisautóval. Már odafelé elkapott egy hisztroham vezetés közben, amikor kijelentettem, hogy márpedig én többet autóval sohatöbbetmégeccerúgyéljek nem indulok el az Óhazába! Csak egy kis köd, sűrű eső és nagy forgalom kellett hozzá, meg úgy 4 óra autózás dög unalom autópályán. De ahogyan az idő kiderült, én is kezdtem lehiggadni: hazafelé tartunk, a k...a életbe, mit rinyálsz itt, vazze?! :) Eszembe jutott, ahogyan a Blöffben összefoglalták London-t: „fish, chips, cup o' tea, bad food, worse weather, Mary fuckin’ Poppins, London!” :) Nekem is ilyenek jártak a fejemben Budapestről: „pompos, Rézangyal, koncertek, Kazinczy, Vörösmarty, Kakas, pici alvás, kezdeni ugyanezt elölről, fuck yeah Budapest!” :) De a legfőbb, hogy két hét család, barátok, otthoni környezet! A vidéki turnéról sem megfeledkezve, húzós időszak elé néztünk...:) Amit elterveztem vezetés közben, tényleg majd’ minden nap megadatott, néha persze változatosság gyanánt Márton és Lányai-t is ittunk, meg házit, meg tettünk minden olyat, ami miatt VÉGRE ITTHON VAGYOK érzése támad az embernek. :)
A sok élményben az az igazán érdekes, hogy ha bizonyos idő elteltével szembesülünk csak velük és máshol ugyanez nem elérhető, akkor sokkal többre értékeljük, mint tettük azt korábban! Olyan apróság is eszembe jut, hogy bekapcsolva a tv-t mindenki magyarul beszél: ez egy másnap déli kelésnél, ahol azt sem tudtam, pontosan melyik nap és melyik lakás van, elég meglepő tud lenni! :) Annyi leesett, hogy valszeg még +36 a körzetszám...Meg hogy a Story4-en megy a Dallas! :) Ez zsibbadt aggyal különösen élvezet volt ebéd előtt, nem beszélve a klasszikus „dallasozás” társasjáték lehetőségéről! :) Szóval mindenből alapvetően a JÓT láttuk és nem vettük észre a kutyaszart az utcán, mert nem érdekelt minket. Pont leszartuk a csühölős Ikarus buszt, ami valszeg most fordult bele az 5 milliomodik kilométerébe, mert elvitt, ahová kellett és nem kell rá jegy sem. :) Ugyanezeket láttuk akkor, amikor itthon laktunk: akkor majd’ felrobbantam néha a látványtól, most meg szinte még tetszett is... Érdekes dolgok ezek...
A legjobban persze a családdal és barátainkkal töltött idő maradt meg: amelyre szintén érvényes a „régen láttalak, ezért még jobban értékellek” különös elve! Mintha évek óta nem találkoztunk volna, sokszor akkora szeretetet kaptunk és adtunk, miközben legtöbbször ott vettük fel a fonalat, ahol pár hónapja abbahagytuk. Fantasztikus! Bár mindenki átélné, ezáltal értené, amiről beszélek! :)
De ebben az élményfürdőben is kihűl a víz és elfogynak a bubik (svájci bubiskanál, há' most esik le, most értem meg...:)), így ideje volt visszaindulni...Öööö, hová is? Haza? Hisz ott vagyunk most, vagy nem? Akkor vissza a...öööö, lakásunkba? Na az Pesten van...Otthonunkba? Ja, végül is ez gyakran eszünkbe jutott: a megszokott, saját dolgainkkal körülvett, békés otthon hiánya. A 2. héten, amikor a 4. helyen aludtunk, már úgy éreztük magunkat, mint a vándor-dzsipók, akik minden cuccukat viszik a hónuk alatt, de közben sehol sincsenek otthon, mindenütt vendégek. Ez akkor, amikor alapvetően otthon vagy, tényleg fura érzés...Így amikor az utolsó kilométereken, már csak robotpilóta üzemmódban haladva, egyszer csak megjelent a Zürich-Witikon tábla, életemben először azt éreztem, hogy na most vagyok itthon. Itt van az otthonom. Odahaza pedig vendég voltam, annak minden előnyével és hátrányával. Biztosra veszem, hogy sok külhoni honfitársam osztozik velem ebben a különleges érzésben. Szerencsére mi mosollyal szálltunk ki az autóból, bár ez a mosoly, figyelembe véve a két hét pörgés utáni „jól nézel ki, pont mint aki beszart” állapotunkat, kívülről akár keserédesnek is tűnhetett...