...csupán illúzió, talán...

Ez az a poszt, amelyet később visszaolvasva vagy a „te kis idióta, hogy lehettél ennyire naív?!”, VAGY  az „ecsém, egész korán ráéreztél a lényegre” felkiáltással fogok díjazni, majd x év múlva...Sokatokat leginkább érdeklő téma foglalkoztat: miért ennyire „felhőtlen”, miért ennyire „felszabadult”, miért ennyire „pozitív” mindaz, amit Svájccal kapcsolatban írok, holott, akik ismertek, pontosan tudjátok, hogy a szabályok által behatárolt ketrec messze nem az én világom?

Here is the thing! Körbejárom, amennyire most látom, bár KÖNNYEN LEHET, HOGY TÉVEDEK! Az én félelmem az országgal kapcsolatban pontosan ez volt: behatárolni, leszabályozni, kontrollálni, manipulálni, ezáltal elhallgattatni mindent, ami emberi, intuitív, kreatív -> nem nekem való!!! Én ott élek, ahol a madár szabadon száll, tehát létezik ugyan korlátja reptének, de ezzel nincs tisztában (mert meg sem próbál magasabbra, messzebbre szállni)...Illúzió a szabadsága, de hihető, élhető, ezáltal pedig felszabadító érzés számára. Mikor szabad tehát az ember? Ha nem lát korlátot, így azt hiszi, hogy mindent megtehet? Vagy ha látja, megérti, tán zavarja, majd rájön, hogy talán nem is korlátozzák, hanem a környezet által inspirálják? Meddig repülne a sas, ha hirtelen megszűnik az állatkerti rács fogsága? A kérdés már-már filozofikus, mint ahogyan most minden gondolatom is az...Rábízom mindenkire a választ...

Mit érzek én ebből az aspektusból? Pesten, legalábbis elméletben, legalábbis tavaly ilyenkor még, mindent megtehettem, érezhettem, kifejezhettem, élhettem, ahogy gondolom...elméletben és nyilván nem korlátok nélkül...De meg volt az illúzió: a gondolat szabadsága, a tettek mezeje, énkiteljesedés. Akár azt is mondhatnám: senki nem szólt bele. Naivitás első karó: ilyen nincs, mindenki beleszólt, én nem hagytam, így pontosabb...:)

Zürich, szabályok, ketrec, szűkebb kifutó: ahogy elsőre gondoltam...Mi van, ha a sas nem akkor repül, ha rácsok nélkül látja az eget? Mi van, ha az ad nyugalmat, stabilitást, szárnyaló fantáziát, netán önkiteljesedést, hogy a rács elég messze van ahhoz, hogy még ne érezze korlátnak, de elég közel ahhoz, hogy tudja, tartozik valamihez? Van egy rendszer, amely megvédi...Biztonságot érez, a szabadság illúziója mellett...

Mi van akkor, ha a szabályok hasznosak? Mi van, ha nélkülük szűnik meg a stabilitás, önkontroll, harmónia? Mi van, ha szabadabb a madár a látszólag szűkebb ketrecben? Mi van, ha a ketrec még csak nem is látszik? Az a zseniális (eddig legalábbis) az itteni szabályokban, hogy nem látom a szabályokat! Nem látom, csak tudom, hogy vannak. Óriási különbség! Viszont nem dörgöli az orrom alá senki. Ja, hogy nem feszegetem a határokat? Igaz, nagyon is igaz: ha tenném, látnám...Ha benéznék a függöny mögé, ott lenne Morpheus, a maga kegyetlen igazságával...Érdekel-e mi van a függöny, rácsok, nyúl ürege mögött? Nem...

Svájc számomra legzseniálisabb illúzója ugyanis a szabadság. Ami nincs, de mégis van, mert nem érzed, hogy nincs. Látszólag van. Következik a működő rendszerből. Következik az emberek tolerancia szintjéből. A nyugalomból. Abból, hogy nincs kapkodás. Abból, hogy nem a kiskapuk érvényesülnek. Abból, hogy a madás nem akar elszállni innen...Mert nem éri meg, mert az illúzió magasabb szintű ennél...Már-már szabadság, már-már hihető repülés...

Miért írtam mindezt? Aki ismer, tudja...Aki nem, az írásból talán sejtheti: jobb egy olyan illúzió, ami nem hirdeti nap, mint nap az igazát...Jobb egy ketrec, ami nem látszik, szemben a nagy szabadság eszmékkel...Jobb a szabály akkor, ha nem is veszed észre, de a léte ezáltal megnyugtat, feltölt, tán épít is rajtad...Jobb egy olyan bűvésztrükk, ahol nem akarod a megfejtést, mert maga az illúzió kielégít...

Legalábbis szerintem, ma, kis hülyeként...:) A Mátrix rabja vagyok...vagy mégsem?