Mióta itt élünk, még nem volt szerencsénk az igazi, tradícionális svájci konyhához és ezáltal étteremhez. Ez valóban nem akkora főbűn, mintha Olaszországban nem kóstolnál bele az ízekbe: kiválóan elvoltunk a magunk főzte ételekkel, meg persze a mezei ázsiai/olasz/török ebédekkel. Hallottuk közben, hogy vannak jó hangulatú, remek színvonalú éttermek a városban, ahol ezt-azt meg kellene kóstolnunk: adagonként úgy 50 frankért...Na tudod mikor...:) Szerencsénkre asszonykám egyik ügyfelét a most tesztelt egységbe vitték vacsorázni, és nem csak a kiváló ételek, hanem az ár/érték arány is tetszett kis feleségemnek: ide kérte hát szülinapi vacsiját. Okéjó, velem lehet alkudni...:)
A hely pedig a Zeughauskeller nevű, igen frekventált helyen lévő étterem, ami inkább egy hangulatos bajor sörházra hajaz, mint fehér abroszos, morzsaporzsívóval támadó pincérek puccparádéjára. Ahogy odaértünk, az ajtót kinyitva rögtön a sorban találtuk magunkat, belül pedig zsúfolt asztalok. Na igen, azt hozzá kell tenni: a hely igen népszerű mind a helyiek-, mind a turisták körében, ráadásul péntek este 8-kor nincs min csodálkozni, ekkor a svájciak alapból étteremben/sörözőben múlatják az időt. Egy-két percig bírtam a sort, rám jellemző módon, majd sűrű suldigungozások közepette megtámadtam a pincért, hogy ugye jól gondolom, hogy mivel mi foglaltunk asztalt, ezért nem kell sorba állnunk?! Natürlich, már vitt is az asztalhoz: ami két személyre bizony egy nagyobb asztal szélső két széke volt...Bánja a franc, ha tényleg finom, gondoltam...
Az étlapját már áttanulmányoztam a neten és rögtön szembetűnt, hogy a levesek között az első helyen büszkén hirdetik „Az igazi magyar gulyásleves”-t...Igazi, mi? :) Na ne röhögtess! Engem nem vertek át, rögtön be is rendeltem, aztán majd helyre teszem a szakács magabiztosságát a blogon, amiért be merte vállalni eme nyilvánvaló parasztvakítást. 5 perc múlva kijött a leves, előtte finom házi sört iszogattunk (a 1,5 literes pitcher-t érdemes kérni), így első látásra és illatra nem tűnt rossznak a gulyásom. Ha-ha, de majd ízre! Állagra kicsit sűrűbb, mint amihez szoktam, nem gond, nem otthon vagyunk: belekóstolok, és valami olyasmi arckifejezést vághattam, mint amilyet a gasztro-kritikus vágott a L’ecsó című rajzfilmben a gyerekkori legjobbjára emlékeztető ratatouille kóstolásakor...Megdöbbentem, ez a legjobb szó: az hagyján, hogy omlós borjúhús olvadt szét a számban, de az összes ízesítő a megfelelő arányban a helyén volt! És csípett is, ahogy kell: mondjuk azt megnézném, ahogy a helyi ízekhez szokott nénike ebbe belenyal...:) Utána a kancsóból döntené le a pitcher-t, szerintem...:) Remek kezdés, ez igen: minden magyar kalapom a földön hevert...
Pedig a java csak most jött: a főétel, az igazi zürichi specialitás, a Kalbsgeschnetzeltes, vagy mi a rosseb. :) Ezt amikor megpróbáltam eltagolni a pincérnek, magában tuti az „ülj le egyes” gondolata támadt, de lelkesen megismételte a kimondhatatlan nevű kaja nevét és bólintott. Gondolom ő is tudja, hogy ez a tuti választás errefelé. Az étel egyébként fehérboros borjúragu, gombával és rösztivel. Mivel mindketten ugyanezt kértük, a szokásos adagnál jóval többet hoztak ki úgy 15 perc múlva, mivel egy egész lábasban ott gőzölgött a nekünk szánt kaja. A röszti remekül meg volt sütve, pedig ez nem a kedvenc köretem (nem is értem, ha már megfőzöd a krumplit, minek lereszelni, majd megint kisütni: túl pepecs meló nekem), a mérete pedig sejtette, hogy izmos másodiknak nézünk elébe. Oldalbordám kiszedte a számára tökéletes mennyiséget, majd átadva nekem a kanalat, „a többi a tiéd” biztatással kísérve néztem bele a lábasba: aha, akkor reggelig itt leszünk...:) Kétszer szedtem, ezáltal dupla adaggal gurigáztam a végére a gyomromban, de ez tényleg isteni finom, minden héten meg bírnám enni! A mi magyar ízlelőbimbóink el vannak kényeztetve, de szerintem ez mindenkinek bejönne, aki amúgy szereti a ragukat kis hazánkban!
A hely hangulata is remek volt: folyamatosan asztalra várakozó emberek váltották az elégedettséggel és plusz 1 kilóval felálló vendégeket. Maga a helység, nevével ellentétben nem pince, hanem egy egykori fegyverraktár volt, amire egyértelmű utalásokat látunk mindenhol. Mondjuk az egyik bejárat felett elhelyezett II. világháborús, kábé 3 méteres csövű gépágyút nézve sok kétségem nem volt az utalás jellege felől...:) Enyhén militarista a dizájn, feldobva pár bukósisakkal a svájci bobcsapat tiszteletére: nem bántam, a sörházi jelleghez ez is passzolt...:) Összességében tehát egy „tutilegközelebbis” hellyel gazdagodtunk, elviselhető mennyiségű helyi pénztől megszabadulva, de még mindig a vállalható árkategóriát tesztelve. Nem is vágyunk többre, mert ennél jobb Kalbs-akármit nem hiszem, hogy adnának másfelé...
Az étlapját már áttanulmányoztam a neten és rögtön szembetűnt, hogy a levesek között az első helyen büszkén hirdetik „Az igazi magyar gulyásleves”-t...Igazi, mi? :) Na ne röhögtess! Engem nem vertek át, rögtön be is rendeltem, aztán majd helyre teszem a szakács magabiztosságát a blogon, amiért be merte vállalni eme nyilvánvaló parasztvakítást. 5 perc múlva kijött a leves, előtte finom házi sört iszogattunk (a 1,5 literes pitcher-t érdemes kérni), így első látásra és illatra nem tűnt rossznak a gulyásom. Ha-ha, de majd ízre! Állagra kicsit sűrűbb, mint amihez szoktam, nem gond, nem otthon vagyunk: belekóstolok, és valami olyasmi arckifejezést vághattam, mint amilyet a gasztro-kritikus vágott a L’ecsó című rajzfilmben a gyerekkori legjobbjára emlékeztető ratatouille kóstolásakor...Megdöbbentem, ez a legjobb szó: az hagyján, hogy omlós borjúhús olvadt szét a számban, de az összes ízesítő a megfelelő arányban a helyén volt! És csípett is, ahogy kell: mondjuk azt megnézném, ahogy a helyi ízekhez szokott nénike ebbe belenyal...:) Utána a kancsóból döntené le a pitcher-t, szerintem...:) Remek kezdés, ez igen: minden magyar kalapom a földön hevert...
Pedig a java csak most jött: a főétel, az igazi zürichi specialitás, a Kalbsgeschnetzeltes, vagy mi a rosseb. :) Ezt amikor megpróbáltam eltagolni a pincérnek, magában tuti az „ülj le egyes” gondolata támadt, de lelkesen megismételte a kimondhatatlan nevű kaja nevét és bólintott. Gondolom ő is tudja, hogy ez a tuti választás errefelé. Az étel egyébként fehérboros borjúragu, gombával és rösztivel. Mivel mindketten ugyanezt kértük, a szokásos adagnál jóval többet hoztak ki úgy 15 perc múlva, mivel egy egész lábasban ott gőzölgött a nekünk szánt kaja. A röszti remekül meg volt sütve, pedig ez nem a kedvenc köretem (nem is értem, ha már megfőzöd a krumplit, minek lereszelni, majd megint kisütni: túl pepecs meló nekem), a mérete pedig sejtette, hogy izmos másodiknak nézünk elébe. Oldalbordám kiszedte a számára tökéletes mennyiséget, majd átadva nekem a kanalat, „a többi a tiéd” biztatással kísérve néztem bele a lábasba: aha, akkor reggelig itt leszünk...:) Kétszer szedtem, ezáltal dupla adaggal gurigáztam a végére a gyomromban, de ez tényleg isteni finom, minden héten meg bírnám enni! A mi magyar ízlelőbimbóink el vannak kényeztetve, de szerintem ez mindenkinek bejönne, aki amúgy szereti a ragukat kis hazánkban!
A hely hangulata is remek volt: folyamatosan asztalra várakozó emberek váltották az elégedettséggel és plusz 1 kilóval felálló vendégeket. Maga a helység, nevével ellentétben nem pince, hanem egy egykori fegyverraktár volt, amire egyértelmű utalásokat látunk mindenhol. Mondjuk az egyik bejárat felett elhelyezett II. világháborús, kábé 3 méteres csövű gépágyút nézve sok kétségem nem volt az utalás jellege felől...:) Enyhén militarista a dizájn, feldobva pár bukósisakkal a svájci bobcsapat tiszteletére: nem bántam, a sörházi jelleghez ez is passzolt...:) Összességében tehát egy „tutilegközelebbis” hellyel gazdagodtunk, elviselhető mennyiségű helyi pénztől megszabadulva, de még mindig a vállalható árkategóriát tesztelve. Nem is vágyunk többre, mert ennél jobb Kalbs-akármit nem hiszem, hogy adnának másfelé...
a rösztit mi is szeretjük, és nem cifrázzuk túl. Az itt kapható kochfest krumplit nyersen lereszeljük és sütjük meg, ugyanúgy megfől/megsül és fele idő alatt elkészül. Ja mi még rakunk bele hagymát, fokhagymát, szalonka darabkákat. Na ilyen a magyaros röszti.
VálaszTörlés