Bontogattam
egy metaforát a múltkor a síkfutással a lakásokért: gondoltam ezzel el leszünk
egy jó darabig, hosszú poszt-folyamot fogok majd keretbe foglalni vele. Nos, a
helyzet a következő: beadtuk az első pályázatunkat két lakásra augusztus 20-án
és augusztus 28-án megkaptuk az egyik lakást!!!! :) Ezt nem tudom másképpen
értelmezni: „csoda” történt! :)
Kezdjük
az elején: a feleségem permit-je megérkezett augusztus 22-én, ezt gyorsan be is
adtuk a pakkhoz, majd azzal a lendülettel haza is utaztunk, nincs mit mást
tennünk az ügyben. Hozzáteszem, kábé annyi esélyt adtam az első pályázatunknak,
mint egy fél lábú tengerésznek a seggberúgó viadalon...:) A már említett
domboldali, tó felé néző, csendes helyen lévő lakás volt a pályázat tárgya...Otthon
azért csekkoltam az e-maileket, hátha, de semmi. Mivel a türelem határozott
erényem, így írtam is egy levelet a kedvenc ingatlanosunknak, hogy „miafaxvanmá’?!” :) Annyi biztató
volt a válaszában, hogy még nincs döntés. Hoppá, a pozitív hozzáállás viszont
tényleg erősségem: tehát van esélyünk megkapni!
Eltelt
pár nap és amikor a legkevésbé vártuk, megcsörrent a telefon...Az mondjuk
szintén tanulságos, hogy nem az ingatlanos, vagy a lakást birtokló cég
képviselője volt a vonal másik végén: hanem a referenciánk, asszonykám svájci
kollégája. Kerek szemekkel bámulok életem szerelmére, mi a pék van, ő csak
hallgat, majd egyszer csak „really, are you serious? we got it?” :) Emlékszem a West End liftjénél
történt a dolog, ahol a környék minden honpolgára megtudhatta, hogy mit kell
mondani, amikor az esküvőn hozzánk szegezik a kérdést: „IGEEEEEN!!!!” :) Szóval ordítottam, mit tagadjam! :) A vicces az,
hogy nem minket hívtak, hanem őt, a biztos pontot, a svájcit, aki kiállt
értünk. Aki magától hívta fel a tulajdonost, hogy elmondja: igen, tényleg mi is
emberek vagyunk, sőt fürdünk is valszeg minden nap, sőt, még megbízhatóak is
vagyunk és mindennek a tetejébe még dolgozni is tudunk...:) Félelmetes
kérdéseik voltak, ezt maga a kolléga is elismerte, pedig honfitársa
faggatta...Szó szerint igazolnia kellett a fentiekhez hasonló kérdéseket és
bebizonyítania, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint mindenki más...
Ehhez
két gondolat is kapcsolódik: az egyik, hogy nem véletlenül faggatózik a svájci
tulaj...Az itteniek számára ugyanis az egyetlen stresszfaktor a félelem! A
félelmet pedig elsősorban mi, auslander-ek generáljuk bennük: mi lesz, ha a sok
külföldi miatt elveszhet minden, amit elértek ők egy élet alatt, illetve elért
az ország pár évtized alatt? Ez a svájci stressz: félelem, hogy elmúlik mindaz,
amiben most élnek...
A
másik, hogy a segítőkészség egészen elképesztő azokban a svájci emberekben,
akiket megismertünk eddig! Biztos vagyok benne, hogy nem kaphattuk volna meg a
lakást feleségem kollégájának hathatós közreműködése nélkül! Mindezért cserébe
pedig még egy bort sem fogadna el: nem értené, miért adjuk, köszöni, de nem
kéri, sőt, nem is szereti (hogy nehogy megsértődjünk)...Tehát mindezért
viszonzásképpen nem leszünk a kertészei a következő tíz évben: valóban
önzetlenül segített! Amikor pedig megköszönjük, csak annyit mond: ez csak
természetes. Hát nem mindenhol...
De ha már köszönet, még
egy dologban szentül hiszek: ezt az ajándékot nem kettőnknek és nem csak a
kollégának köszönhetjük, hanem NEKED IS, aki ismersz minket és drukkoltál
mindennek!!! Így hát KÖSZÖNÖM SZÉPEN, NEKED IS!!! Hétfőn vesszük át a
kulcsokat, onnantól már csak kocogás jön...szerencsére maradt még energiánk! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése